Egyhazkozseg Templom Galeria Bibliaora Kalendarium


Ajánlott olvasmányok:

Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia
Thomas Merton: Hétlépcsős hegy
Az atyák bölcsessége ford.: Baán István
Sütő András: Káin és Ábel
André Gide: A tékozló fiú visszatérése - kérd kölcsön!

Adventi lelkinap (2010. december 04.)

Egy karácsonyi szimbólum
Karácsony ünnepe és szimbolikája 1.
Örkény István: Az élet értelme

Nagyböjti lelkinap (2011. március 22.-24.)

A három nap során a szentmise keretében elhangzott előadás hanganyaga.
A katolikus emberkép 1. rész
A katolikus emberkép 2. rész
A katolikus emberkép 3. rész

 

Templombúcsú (felkészülés)

A BÚCSÚ ISTEN SZÍNE ELŐTT, A MÁR MEGBOCSÁTOTT BŰNÖKÉRT JÁRÓ, IDEIG TARTÓ BÜNTETÉSEK ELENGEDÉSE RÉSZBEN VAGY TELJESEN, MELYET A KATOLIKUS HÍVŐ, AKI MEGFELELŐEN FELKÉSZÜLT, ÉS TELJESÍTETTE A KISZABOTT FELTÉTELEKET, ELNYER AZ EGYHÁZ SEGÍTSÉGÉVEL, AMELY MINT A MEGVÁLTÁS SZOLGÁLÓJA KRISZTUS ÉS A SZENTEK ELÉGTÉTELT NYÚJTÓ ÉRDEMEINEK KINCSTÁRÁT HIVATALOSAN KEZELI, ÉS ABBAN RÉSZESÍTHETI TAGJAIT.

A következőkben Dr. Hankovszky Béla atya által öszzeállított gondolatokkal szeretnénk segíteni a búcsúra való felkészülést illetve a búcsú fogalmának jobb megértését.

A Katolikusok zarándoklata

Mitől zarándoklat a zarándoklat

Zarándok zsoltárok

Egyetemes és magánkinyilatkoztatás

Templombúcsú - (2011. március 27.) - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe

Részletek az ünnepi szentmisén elhangzottakból

Gyula atyának a zarándok hívekhez intézett köszöntése

Szent Lukács evangéliuma (Schrőder Gyula atya)

Szentbeszéd (dr. Hankovszky Béla atya)

Tordasi templom kórusa:

Mária kis hajlékában... -- Magnificat -- Laudate Dominum

 

Olvasnivalók, jegyzetek, hangfelvételek

Kinyilatkoztatás

IGEHIRDETÉS A TUDOMÁNY ESZKÖZEIVEL ÉS A TUDOMÁNY NYELVÉN 

A teológiai tanulmányok föltételezik a Szentírás rutinszerű használatát. Így ahol nem ment az értelem rovására, kerültem az egyes részek idézését, ugyanakkor a megadott versszámok alapján elengedhetetlen, hogy az olvasók kikeressék azokat, hiszen minden teológiának a Szentírásra kell alapozódnia! A jegyzet használatához és megértéséhez elengedhetetlen a
II. Vatikáni Zsinat, ’Dei Verbum’ című konstitúciójának készség szintű ismerete (DH 4201- 4235)

A fundamentális teológia feladata, hogy megfeleljen a Zsinat által megfogalmazott követelményeknek, és a Szentírás támasztotta elvárásnak: „Legyen ésszerű a ti hódolatotok
Isten előtt”
(Róm12,1).

A fundamentális teológia kívülről vizsgálja és próbálja megalapozni a hit, az Egyház, Jézus Krisztus és a Kinyilatkoztatás valóságát. Amíg a dogmatika és az exegézis belülről, „a hit dokumentumaiból” indul ki, és kiindulópontként már eleve föltételezi a hitet, addig az introdukció és a fundamentális teológia megalapozni kívánja a hitet az értelem, és a különböző tudományok által, nem mintha a hit racionális alapon létrehozható lenne, hanem hogy az emberi méltóságnak megfelelően ne vak hit, hiszékenység, hanem megalapozott bizalom legyen.

A II. Vatikáni Zsinattal szemlélet váltás történt a teológia ezen területén is, amit már az elnevezés is kifejez, hiszen korábban apologetikának, hitvédelemnek nevezték, ma pedig hit megalapozásról, fundamentális teológiáról beszélünk, amely már nem gondolkozik ellenségképekben, nem védekezni akar, hanem megalapozni a hitet, hogy az „ne mesterségesen kiagyalt meséken alapuljon” (2Pét1,16), hanem a szemtanuk tanúságtételén.

 

1.      A KINYILATKOZTATÁSRÓL

 „Akit a teremtett dolgok ennyi ragyogása sem világosít meg, az vak; akit ennyi kiáltás sem ébreszt fel, az süket; aki mindezekben az alkotásokban sem dicséri Istent az néma; aki ennyi jelből sem ismeri föl az első Okot, az ostoba.”

Szt. Bonaventura 

A Biblia történelmi kinyilatkoztatásra hivatkozik, s igazsága is azon alapul: Szólt, vagy nem szólt Isten az emberhez?. Maga az a tény, hogy az ember meg tudja érteni Isten szavát, az emberi méltóság kifejezése, hiszen a megismeré, a megértés közöstermészetűségen alapul. Ezt fejezi ki a skolasztikus adágium: similis simile gaudet – hasonló a hasonlónak örül. Az ember Isten képmása, már az ószövetségi hitvallás szerint is, még inkább a keresztény fölfogás szerint: Krisztus képére lettünk teremtve és újjáteremtve.

Egyes vallások, mint pl. a buddhizmus, egy ember megvilágosodására építenek, ismét mások, pl., Hermész Triszmegisztosz, mennyei látomásra. A Biblia történeti kinyilatkoztatása egy történelmi, közösségi, egzisztenciális folyamatot tételez föl az Isten megismerésében, Isten egy nép hittapasztalatán keresztül tárulkozik föl.

A vallástörténet szerint vannak ún. természetes vallások, amelyek az emberi erőfeszítésre, technikára építenek a természetfölötti világ megismerésénél, míg vannak természetfölötti vallások, amelyek a természetfölötti megnyilatkozására várnak. A kinyilatkoztatás általános fogalmának hátterében ugyanis az a tapasztalat áll, hogy az ember önerejéből nem képes annak megismerésére, hogy mi az Isten szándéka az emberrel, ezért a „transzcendenciának” kell nyitnia felénk, emberek felé.

Valójában az igazi kérdés az emberiség számára soha nem az volt, hogy van-e Isten vagy nincs, hiszen egészen a modern korig ez nyilvánvaló volt és senki sem vonta kétségbe, hanem az, amit Pilinszky úgy fogalmaz meg: „Számíthatok Rád, Istenem?” Tehát, jó vagy rossz idulatú-e az Isten, „aki van”?

Isten „rejtett” (Iz45,15), végtelenül fölülmúlja az ember gondolatait, szavait, természetes képességeit (vö: Jób42,3), így ahhoz kell fordulnunk, Akinél a rejtett dolgok vannak (vö: Deut29,28). Az ember a bűn következtében elveszette az Isten barátságát, így már nem ismeri, és nem érti Őt. Ezért van szükség kinyilatkoztatásra, ami először a Törvénynek való engedelmesség által, később pedig a visszakapott gyermekség által föltárta előttünk Isten rejtett titkát.

A kereszténység megkülönbözteti a természetes kinyilatkoztatást, amit a teremtés rendje jelent, s általa a Teremtő léte, hatalma, egyetlensége, igazsága és szépsége fölismerhető (Vö. DH. I. Vat.Zs. 3004.)- és a rendkívülit, a természetfölöttit, amely egyrészt Isten üzenete, másrészt pedig egy konkrét Személy.

Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor látnunk kell, hogy még az Ószövetségre sem lehet azt mondani, hogy pusztán üzenet, hiszen amit magyarul úgy olvasunk, hogy „szólt Isten a prófétához”, az valójában azt jelenti: Isten szava történik a prófétához. Így a kinyilatkoztatás zsidó-keresztény felfogás szerint: esemény, Isten fokozatosan föltárulkozik az ember előtt. Mind ezt gyöngéden teszi, mert a teremtés által Isten korlátozta magát, hiszen a szeretet lényegénél fogva korlátozza önmagát. József Attila mondta: „Halandó csak halandót szerethet halhatatlanul.”

Egyszer egy vak fiú, arra a kérdésre, hogy mi a kinyilatkoztatás, azt felelte: „Valaki odajön hozzám, a kezét nyújtja és megmondja a nevét”.  Ebben a definícióban ki is egyezhetünk, mert világossá teszi, hogy a kinyilatkoztatás nem valami információ az Istenről, amely valamit mond Róla, hanem egy konkrét személy, Isten Igéje, aki egészen közel jött hozzánk, és megmondta a „nevét”. (A név az archaikus gondolkodásban az illető lényegét, hatékonyságát fejezi ki.) Ezt nevezzük „önkinyilatkoztatásnak”

Az isteni kinyilatkoztatás „tárgya” mindig vallási természetű, így abban természettudományos, vagy egyéb ismereteket nem kell, és nem szabad keresni. A Bibliából hiányoznak azok a metafizikai spekulációk, amelyek a legtöbb ősi vallás szent könyveiben ott vannak, így nem találunk választ arra a kérdésre, hogy miként keletkeztek a dolgok, az angyalok, démonok, a föld vagy az ember. A mítoszok és apokrifok az emberiség kíváncsiságát akarják kielégíteni, ami azonban teljesen idegen a Kinyilatkoztatás szellemétől. A Biblia nem válaszol a „hogyan” kérdésére, hanem csak a „miértre”, ez az a hermeneutikai alapelv, amivel a Szentírást olvasni kell.

A kereszténység kinyilatkoztatásnak nevezi az Ószövetséget. Egyrészt, Istenről szóló tanítás, mit is vár Isten az embertől, másrészt tanítás az emberről, aki Isten tetteit így vagy úgy éli meg, éli át és értelmezi.

Az Ószövetség a keresztény értelmezés szerint „nevelőnk Krisztusra” (Gal3,24) előkészít a Messiás eljövetelére. Az Ószövetség értelme az Új-ban tárul föl, ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazza, míg az Új benne gyökerezik az Ó-ban. Annyira igaz ez a keresztény szemléletre, hogy az ősegyház nem írt részletes kommentárokat az Ószövetség könyveihez - mint pl. a qumraniak - hogy Jézusra alkalmazza azokat, hanem az ószövetségi képek és terminológia segítségével jellemezték és hirdették a Krisztust. Jézus volt a kulcs az Ószövetség megértéséhez és nem fordítva. Mind ez a két szövetség szoros egységét támasztja alá.

Az ószövetségi szemlélettől különbözően az Újszövetség már az egész történelmet tekinti kinyilatkoztatásnak, amelynek csúcspontján Isten Igéje Jézus Krisztus jelent meg, mint a „láthatatlan Isten képmása” (Kol1,15). Benne maga az Isten vált láthatóvá, személyesen mutatkozott be.

Mindebből az következik, hogy a kinyilatkoztatás egyházi értelemben nem egy szöveg, még csak nem is a Biblia, hanem egyetlen személy: Jézus Krisztus, egy esemény, a Krisztus-esemény. Ez azt is jelenti, hogy ezek szerint a kinyilatkoztatást megismerni, megérteni csak úgy lehet, mint ahogy egy személyt, egy személyes eseményt lehet: belevonódva, beleépülve, döntés által.

A kereszténység tehát nem közölt, kinyilatkoztatott igazságok, tények összességéből fölépülő vallás, hanem Isten személyes bemutatkozása, ismerete:

„Ami Istenből megismerhető, az nyilvánvalóvá lett előttük”. (Róm1,19)

Elsősorban tehát nem emberi élményekről, és az ezeket értelmező emberi erőfeszítésről van szó, hanem egy Személyhez való közeledésről, egyre mélyebb és bensőbb megismeréséről. Mind ez a Lélek erejében történik, hiszen hiába hallok valakit, azt még nem értem. Ehhez kell a Szentlélek. A megértés hasonlít a megtaláláshoz: nem az erőfeszítés jutalma, hanem ajándék, azaz kegyelem.

Ezek szerint Isten nem tárgya a kinyilatkoztatásnak, akiről szól, hanem alanya, aki megmutatkozik különböző időben, különböző módokon.

A kinyilatkoztatás, maga Jézus Krisztus, nem pedig a Biblia.

Ugyan akkor Jézus Krisztust egyrészről a Bibliából, másrészt az Egyház tanításából ismerhetjük meg. A kinyilatkoztatás megismerésének tehát két forrása van a Szentírás és a Szenthagyomány. Ennek oka, hogy a kereszténységben a hit szabálya, a regula fidei, ítélte meg, hogy mely könyvek tartoznak a Szentírás korpuszához.

A Biblia határozottan az Egyház „terméke”.

Valójában heterogén képződmény: számtalan műfajt, stílust, világképet és világfelfogást tartalmaz. Történeti szempontból a Szentírás nem más, mint a hit Ősegyházbeli történetének lecsapódása. Ez azt jelenti, hogy az eleven Egyház konkrét igehirdetésén alapul, és abból jött létre, így a hagyomány gyümölcse is amellett, hogy Isten szava.

A hagyomány egyrészt azoknak az egymásra következése, akik tanúságot tesznek, másrészt annak az egymásra következése, amiről tanúságot tesznek.

Az Egyház sugalmazott, és tiszteletet parancsoló valóságnak ismeri el a Bibliát, amely a jelen és a jövendő Egyház abszolút normája: Norma non normata. Az apostoli kor utáni Egyház konkrét hitfelfogásának a normája, így a Szentírás lezárulása valójában a kinyilatkoztatás lezárulását is jelenti. Új, egyetemes kinyilatkoztatás nincs, és nem is lesz.

(Az ún. magán-kinyilatkoztatásokkal kapcsolatban az Egyház mindig azt vizsgálja, hogy összeegyeztethetőek-e a Szentírással és a Szenthagyománnyal. Ha igen, akkor sem kötelezőek mindenki számára, csak annyiban amennyiben valaki számára ezek fontosak és épületesek.)

Így az Egyház a kinyilatkoztatás személy jellegéből, és adottságából adódóan, vallja és tanítja, hogy a kinyilatkoztatás, (az egyetemes) lezárult az utolsó apostol, ill. apostol tanítvány halálával. Tehát egyetemes kinyilatkoztatás, ami mindenkire vonatkozik és kötelező, azóta nem volt, és nem is lesz.

 Szentírás esetében meg kell különböztetni a sugalmazottság és a kinyilatkoztatottság mozzanatát. Ez a megkülönböztetés teszi lehetővé, hogy elkerüljük a fundamentalizmus veszélyét, amely a Szentírást szó és betű szerint tekinti mondván, minden úgy igaz, ahogyan az le van írva.

Minden emberi kommunikáció jelek és azok jelentése által történik. A beszéd valamit mond, és azt valahogyan teszi, vagy másként fogalmazva, más az, amit a szöveg mond, és más az, amit állít. Ez érvényes a Szentírásra is. Ezt jelenti a műfaj problémája. Pl: ha az ember azt mondja egy gyereknek, hogy „feküdj le, mert már lement a nap”, akkor itt nyilvánvalóan nem természettudományos, csillagászati állításról, tanításról van szó, hanem egy szimbolikus nyelven megfogalmazott tényről: este van.

Ennek fényében belátható az Egyház tanítása, hogy az egész Szentírás sugalmazott, tehát Isten Igéje, változtathatatlan, szent, ugyanakkor nem az egész Szentírás kinyilatkoztatott. A kinyilatkoztatás magára az üzenetre vonatkozik, amit a Szentlélek hit és erkölcs dolgában üdvösségünkre föltárt. A sugalmazottság pedig arra vonatkozik, hogy a Biblia szerzője egyrészről teljesen az Isten, másrészről teljesen az ember. Tehát két szerzője van, kettős természetű, akár csak Krisztus.

A változtathatatlan Biblia maradandó tulajdonsága a történelmiség, hiszen az apostoli korban és a kánon kialakulásának korszakában története volt, ugyanakkor mivel Isten Igéje eleven és átható, így most is kell, hogy története legyen, így most máshogy értjük, mint amikor leírták.

 

Néhány elgondolkodtató példa, mit is értünk alatta?

„Látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek.” (Ter6,2)

 „Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe.”(Zsolt132,11)

„Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.”(Zsid9,22)

„Ha az asszony nem fedi be a fejét, vágassa le a haját; ha viszont szégyenletes dolog az asszonynak, hogy a haját levágassa vagy leborotváltassa, fedje csak be fejét.”(1Kor11,6)

„Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott:»Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok«”( Mk 9,7)

„Üdvözítő Istenünk, azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.”(1Tim 2,5)

„Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben,és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendő világ erőit, azután mégis elestek, hogy ismét megújuljanak a bűnbánatra. Ők ugyanis újra megfeszítik Isten Fiát, amennyire rajtuk áll, és csúfot űznek belőle.”(Zsid6,4-6)



II. vatikáni zsinat az ökumenéről - UNITATIS REDINTEGRATIO

Bibliaóra - 2011.10.21.

Bibliaóra - 2014.10.03.

Bibliaóra - 2014.11.07.

Bibliaóra - 2014.12. 05.

Nagybőjti lelkinap - 2015. 03. 07.

Imafüzet - Elsőszombati engesztelő imaóra

Nagyböjti lelkigyakorlat - 2016. 03. 16-18.

Bibliaóra - 2016. 05. 09.

Bibliaóra - 2016. 10. 28.

Bibliaóra - 2016. 11. 11.

Bibliaóra - 2016. 11. 25.

Bibliaóra - 2016. 12. 09.

Adventi lelkigyakorlat - 2016. 12. 10.

Bibliaóra - 2017. 03. 10.

Bibliaóra - 2017. 03. 24.

Húsvéti lelkigyakorlat - 2017. 04. 01.

2017 Keresztút - Menekültek keresztútja

Bibliaóra - 2017. 04. 28.

Bibliaóra - 2017. 05. 19.

Bibliaóra - 2017. 10. 03.

Bibliaóra - 2017. 10. 17.

Bibliaóra - 2017. 10. 31.

Bibliaóra - 2017. 11. 14.